7. Tétel
Jellemezz egy itáliai-reneszánsz alkotót!

A reneszánsz tudományos forradalmat, művészeti átalakulást, megújulást hozó, meghatározó kulturális mozgalom volt Európa újkori történelmének hajnalán. Egyben művelődéstörténeti és művészettörténeti korszak is, amely a középkor végét és az újkor elejét (korai újkor) felölelő átmeneti időszakra esik. A reneszánsz kezdetét Itáliában a 14. századra, Európa többi részén többnyire a 16. századra teszik. A reneszánsz stílus ezenkívül a művészettörténetben jellegzetes korstílust is jelöl.
A reneszánsz kort az itáliai reneszánsz nyitotta meg. Észak-Itáliából indult, a központja Firenze volt. Később terjedt dél felé, hogy Rómát is teljesen újjáformálja, a város teljesen újjáépült. Itáliából terjedt el Európa többi részére.
Egyik leghíresebb itáliai-reneszánsz alkotónk Boccaccio volt.

Élete: Apja mint az egyik firenzei bankház utazója és ügynöke Párizsban ismerkedett meg egy vagyontalan francia özveggyel, s tőle született a későbbi író – törvénytelen gyermekként – valószínűleg már Firenzében, de születési körülményei homályosak: helyszínként leggyakrabban Párizs, Firenze és Certaldo neve merül fel az életrajzokban. Apjánál, Boccaccio di Chellinónál nevelkedett Firenzében, féltestvéreivel együtt. (Apja egy másik nőt vett feleségül, nem Boccaccio anyját.) Boccaccio Nápolyban tanult, s közben egy gazdag kereskedő feleségének lett ifjú szeretője, de Fiammetta – így nevezte kedvesét írásaiban – hamarosan elhagyta. Apja halála (1349) után visszatért Firenzébe. 1348 és 1353 között írta legfontosabb, az utókor csodálatát kiváltó művét, a Dekameront. Jó barátja volt a nála alig idősebb Petrarcának: levelezésük bensőséges viszonyra vet fényt. Élete utolsó húsz évét humanista tanulmányainak szentelte. Tudós munkáit latinul írta, s ezekre volt a legbüszkébb. Szegény, anyagi gondok közt élt Certaldóban és Firenzében. Jellemző, hogy Petrarca 50 aranyat hagyott Boccaccióra végrendeletében azzal a megkötéssel, hogy bundát vegyen rajta. – Nem sokkal élte túl nagy barátját: Certaldóban halt meg ősi házában 1375. december 21-én.

Dekameron: Giovanni Boccaccio a szórakoztató történetmondás műfaját teremtette meg, művészi szintre emelte és ezzel megalkotta a novellát. Fő műve a Dekameron, amely 10 nap történetét meséli el.
A műben található novellák sorozatát külön novella vezeti be és zárja le. A pestisjárvány elől tíz fiatal elmenekül egy vidéki kastélyba. Minden napra választanak egy királynőt és az kijelöli a témát, amiről mindenki mond egy történetet. Boccaccio elsősorban az események előadásában jeleskedik, magukat a mesélőket nem jellemzi. A műben szerelmi-erotikus novellák uralkodnak. Az első napon írt novellákban is fellelhető ez az életérzés.
A történetek fő témája az erotika, szerelem, ahogyan az már a 10. novellában is olvasható „Töltsd velem mindenben kedvedet”.
A reneszánsz kor embereinek életében jelentős szerepet töltött be a vallás „Mit ember cselekszik, annak felséges és szent nevével vegye kezdetét, ki mindeneket alkotott”.
A nők védelme, a tisztelet és a bátorság szintén nagy szerepet játszott a férfiak életében, ezt mutatja a 9. novella is.
A történet Ciprus első királyának idejében játszódott. Egyszer egy gascogne-i nemes hölgy elment a Szent Sírhoz leróni kegyeletét, és onnan hazafele, Ciprus szigetére érkezvén, néhány gonosz ember hitványul bántalmazta. A hölgy úgy döntött, hogy elmegy a királyhoz, bár tudta, hogy nem valami erőskezű uralkodó. Ezért, mikor a király színe elé járult, nem elégtételt kért, hanem csak azt, hogy mondja meg, hogy miért így uralkodik, és ő meg odaadná az összes baját, mert a király könnyen viseli ő meg nehezen. Erre a király mintha álomból ébredt volna fel, megtorolta a büntetéseket és erőskezű király lett belőle.
A 15. században élők elítélték a kapzsiságot és a fösvénységet egyaránt. Mindez kitűnik a 7. és 8. novellából „Nem csupán mások megvendégelése elől zárta be erszényét, hanem a maga személyét illető dolgokban is”.
Az emberek az élet élvezetét részesítették előnyben mindenek előtt. Nem vetették el a házasságtörést sem, ha az nem szerelemre alapulva köttetett, hanem érdekből.
Nem tisztelték a kolostorok lakóit, úgy gondolták, ők vannak legjobban kiéhezve a testi örömökre. Erre tanúbizonyság a 4. novella.
Lunigiana földjén élt egy barát, akinek életerejét sem a hideg, sem a böjtök, sem a virrasztások nem tudták megtörni. Történt egyszer, hogy kint sétált a templom körül és meglátott egy csinos lányt. Ennek hatására megszállta a testi gerjedelem. Odament a lányhoz, beszélgetett vele és később magával vitte a cellájába. Túl hangosak voltak, ezért az apátúr felébredt és odament hallgatózni a barát cellájához. A barát gyanút fogott, mert csoszogást hallott, kinézett a résen és látta, hogy az apátúr ott fülel. Nagyon megijedt és kitalálta, hogy bezárja a lányt és odaadja az apátúrnak a kulcsot, ő elmegy és hazahozatja a fát, amit aznap vágatott fel. Leadta a kulcsot, de nem ment sehova, hanem a hálóterembe bújt el. Az apátúr úgy gondolta, hogy kikérdezi a lányt, hogy hogyan történt a dolog. Bement. A lány nagyon megijedt és elkezdett sírni. Az apátúr elkezdte vigasztalni, de közben őt is megszállta a testi vágy. A barát kintről figyelt, és amikor az apátúr magukra zárta az ajtót, már biztos volt a dolgában. A barát az eset után odament az apátúrhoz és megmondta neki, hogy több ilyen nem fog előfordulni és, ha nem bünteti meg, akkor nem szól senkinek.        Az apátúr látta, hogy a barát mindent tud, ezért megegyezett vele.
Már ebben a korban jelentős szerepet töltött be a tudás. Az okosabb, bölcsebb, műveltebb emberekre felnéztek társaik, tisztelték őket.
A reneszánsz szellemiségével összhangban a Boccaccio a Dekameronban az élet örömeihez való jogot, a túlvilági léttel szemben az evilági örömök fontosságát hangsúlyozza.